Abszurd

Elfoglaltuk helyünket a színház emeleti nézőterének első sorában, a fények kihunytak és ültünk a ránk szakadt sötétségben. Aztán felment a függöny  Slawomir Mrozek: Tangó című darabjának színpadképe előtt.

A színmű a maga idejében szinte sokkolta a színházlátogató publikumot. A korabeli kritika így összegezte a cselekményt:  Eugénia, a nagymama Eugéniusz bácsival és Edekkel pókerezik. Ezért a nagymamát Arthur büntetésből a ravatalra fekteti, a bácsi fejére kalitkát húz, Edeket pedig elzavarja. De Edek marad, mert titokban viszonyt folytat Arthur anyjával, Eleonórával. Arthur más, mint egykor lázadó szülei (akik a tiltás ellenére is tangóztak), ő hagyománytisztelő, és ezért úgy dönt, hogy feleségül kéri Alát. Másnap reggel megtartják az esküvőt, de nem telik el sok idő, Ala bevallja Arthurnak, hogy máris megcsalta Edekkel. A fiú meg akarja ölni a gaz csábítót, de a pisztoly Edeknél van… Felveszi a fiú zakóját, bekapcsolja a magnót, és elkezd tangózni Eugéniusz bácsival…

A szünetben kiváltottuk kabátjainkat a ruhatárból, és elhagytuk a színházat. Slawomir Mrozek darabja a mai Magyarországon elveszítette érvényét, ásításra késztet, lapos közhelyszámba megy. Ez nem az író hibája. Az a körülmény, hogy Edek titokban viszonyt folytat Arthur anyjával, Eleonórával, majd tangózni kezd Eugéniusz bácsival, a mai Magyarországon egyetlen újságolvasót  sem késztetne sem tapsra, sem nevetésre. Itt más a helyzet.

Az 1990-ben meghaladottnak vélt pártállamot sikeresen életre galvanizáló „egészséges vidéki gyerekek” (Boross Péter szíves minősítése nyomán) állampártja hatodik sebességbe, pontosabban rükvercbe  kapcsolva túltesz a kiváló lengyel drámaíró legabszurdabb elképzelésein is.  Nem azokra az unalomig ismert bornírtságokra gondolok, hogy például az egyik legvidékibb és legegészségesebb gyerek Kispestről Felcsútra származtatja Puskás Öcsit, majd a kertje végébe stadiont, a faluszélre megvalósult gyermekkori álomként kisvasutat építtet a szomszéd gázszerelővel, egykori osztálytársával, akit néhány év alatt az ország egyik leggazdagabb nábobjává emel. Ezt bármelyik Kolumbia alsóhoz hasonlatos autokráciában sokan megtették már. Azt is bagatell dolognak tartom, hogy az állampárt személyre szabott, gyakran visszamenőleges hatályú jogszabályokkal törvényesíti a társadalom túlnyomó többségére nézve kifejezetten hátrányos tolvajlásait, a demokratikus jogállam felszámolására irányuló lépéseit.

Emlékszünk még miképpen született döntés arról, hogy a kormány F 16-os vadászgépek helyett váratlanul Grippeneket rendelt, hétmillió amerikai dollárért baltás gyilkost engedett szabadon. Tudni véljük milyen előzmények vezettek ahhoz, hogy egy Rogán nevű feltaláló bujkálni kényszerül a nyilvánosság elől,  Farkas Flórián romaügyi miniszterelnöki biztost pedig, aki szintén mély illegalitásban él, a házelnök Kövér László és a horror lelkész Balogh miniszter ölelgetik. Hogy az adóforintjaink milliárdjait alig burkolt, hazug antiszemita propagandára költi az állampárt kormánya? Na és akkor mi van? Senkit sem lephetett meg az sem, hogy az egészséges vidéki gyerekek egy újabb atomerőmű blokk paravánja mögött ismét évtizedekre eladósítják minden hivatkozásuk alapját, a magyar családokat. Ráadásul egy olyan erőmű típus létesítéséről van szó, amit működés közben emberi szem a világon még sehol sem látott. Hogy az ügylet kiszivárgott részleteiről csak az orosz sajtóból tudhatunk? Egye fene! Hiszen úgy sem értünk hozzá, igaz-e? Veszett ennél több is Mohácsnál. A sort bárki folytathatná, egészen az ásításig. Mindez ma már szót sem érdemel hazánkban.

Ami mégis elhomályosítja Slavomir Mrozek drámaírói hagyatékát, az a magyar választók reagálása minderre. A kimutatások szerint a választók 40%-a mindebben korábbi szavazatának igazolását látva ismét az állampártra készül leadni voksát. A bizonytalanok egy része a politológia szakemberei szerint azért szavaz majd a szánalmas pártállam további restaurációjára, „mert nincs más, amire szavazhatna…” A másként (vagy ki tudja hogyan?) gondolkodók legnagyobb része meg sem kísérli az ellenállást: az új keletű restauráció éveiben immár 600 000 ember hagyta el a mind reménytelenebbé váló országot, felkészülőben van további másfél millió. A nem állampárti (és a csak látszatra nem az) médiumok felületeik legnagyobb részét az ellenzéki képződmények lejáratására, konfliktusaik felnagyítására, zavarkeltésre használják. Borítékolható, hogy az állampárt ismét győzni fog. Ez az a körülmény, ami olyan abszurddá, fojtogatóvá, alig elviselhetővé teszi Magyarország hétköznapjait, közelmúltjának, jelenének, és alighanem a következő éveknek az elviselését is, amivel semmiféle színmű nem versenyezhet. Hol van az a drámaíró, aki túl tudna tenni mindezen?

F.Gy.