Havibaj

 Otthonosan mozgok a pártállam kulisszái között. A rendszerváltásnak vélt években sokat ígérőnek tűnt fiatalemberek mára  visszatértek  oda, ahonnan elindultunk.

Az egykor a szabad és demokratikus Magyarországért szót emelő Bibó István kollégisták (szegény Bibó, elfeledett sírja előtt gyakran megállok az Óbudai Temetőben, néhány méterre Göncz Árpád, és Csoóri Sándor sírhantjától – de ez önálló írást, talán regényt érdemelne) szinte valamennyien a korábbi állampárt haszonélvezőinek gyermekei, mára hitelesen jelenítik meg a rendszerváltás előtti állampárt funkcionáriusait.

Nem hallott még Marosán Györgyről? Nem baj. Semmit sem veszített, ha megnézi Dajcs Tamás bármelyik közszereplését.  Szeretné tudni, hogy milyen volt Biszku Béla a fénykorában? Nézze és hallgassa  meg Kövér László házelnököt.  Ugyanaz a szisztéma, ugyanazok a szerepek, ugyanazok a pózok. A jelenlegi rendszer fejét azonban a még korábbi társadalmi-gazdasági formációból  lehet hitelesen  azonosítani: a toka már megvan, a kissé koordinálatlan,  sajátos mozgás, és a mindenkinél mindent jobban tudás kórisméje is. A kopasz fejre azonban  még néhány évet várni kell.

Ismerem ezt a rendszert, ismerem a funkcionáriusainak működési mechanizmusát, ismerem lapos, és gyagyás megnyilvánulásaik minden fordulatát.  Amit képtelen vagyok megszokni, az a minden áron való félelemkeltésük, az egyszerű emberek sokkolásának metodikája, a tömeges hisztériakeltés rögeszmés erőltetése.  Minden hónap első hétfőjén, 11.00 órakor kerületünkben  (és az ország ezer más pontján) felüvöltenek a szirénák. A kétségbe esett embereket égi szózat igyekszik tovább hergelni: ez csak gyakorlat. Minden épeszű ember elejti, ami a kezében van, a kisgyermekek sírni kezdenek, a nyugdíjasoknak eszükbe jut ’56,  és mindaz, ami utána következett. Mindenki beszarik. A rendszerváltás előtt nem volt ilyen.

Pedig javában dúlt a hidegháború, a két világrendszer szüntelenül egymás ellen fenekedett, és körülbelül lehetett tudni, hogy mi nem a nyerő oldalon vagyunk. Mégsem üvöltöttek havi rendszerességgel  a légvédelmi szirénák.

Mit üzen ez az agresszív, sokkoló, abszurd sziréna üvöltetés? Hogy állandó  életveszélyben vagyunk. Hogy egyetlen percre se feledjük: veszélyes országban élünk. Olyan országban, ahol a közhatalom birtokosa elengedhetetlennek tartja, hogy állandó félelemben, szorongásban tartson minket. Idős szüleinket, gyermekeinket, unokáinkat. Az egykori, meghaladottnak hitt pártállam restaurátorai a szirénákkal üzennek: visszatértünk. Egyetlen pillanatra se érezd magad biztonságban. Itt vagyunk újra.

Tudom, hogy mit jelent ez az üzenet. A feladat a régi: ahogy a reinkarnálódott pártállam is. El kell hallgattatni a szirénákat. Ismét fel kell számolnunk a gátlástalanná vált,  egész nemzetünk jövőjét felzabáló  anakronisztikus állampárt hatalmát. Igazságot kell szolgáltatnunk Bibó Istvánnak a történelmi vizsgán szánalmas eredményre vizsgázó, a kollégium névadójára szégyent hozó  kollégisták ügyében. Elég volt az állampárt által gerjesztett havibajból. Itt az ideje a megkönnyebbülésnek.