Végre sikerült megoldani a hajléktalan kérdést!

Újabb társadalmi problémát sikerült megoldania a Nemzeti Együttműködés Rendszerének, amely egyébként rendkívüli hatékonysággal, a devizahitelezés 2001-ben történt bevezetésével, majd a szociális ellátórendszer totális leépítésével nagyobb részt maga generálta a  most egy csapásra felszámolt társadalmi fekélyt, a hajléktalanság problémáját.

 A főváros utcáin járva mindenki személyesen is meggyőződhet arról, hogy a közterületeken tartózkodó hajléktalanok száma folyamatosan növekszik. Kerületünkben, amely a hajléktalan ellátó intézmények számát tekintve a fővárosi kerületek élbolyában van, az elérhető adatok szerint az elmúlt években 50-80 fő körül mozgott a közterületeken vegetáló hajléktalanok száma. Télen kevesebben, nyáron többen voltak. Mára azonban lényegesen változott a helyzet. Az év eleje óta a kerületi közterület-felügyelet több mint 200 hajléktalant regisztrált napi munkája során – vélhetően más kerületekben is megsokasodtak a fedél nélkül élők. Általános jellemzőjük, hogy túlnyomó többségük vidékről érkezett a fővárosba, és nincs közöttük egészséges ember.  

Bár sokan úgy vélik, hogy a hajléktalanokról való gondoskodás a helyi önkormányzat feladata, ez nem felel meg a tényeknek. A hajléktalanokkal kapcsolatos állami és önkormányzati feladatokat meghatározó 1993. évi III. törvény (a szociális igazgatásról és a szociális ellátásokról) a fővárosi hajléktalanokkal kapcsolatos feladatokat - a végrehajtásukhoz szükséges forrásokkal együtt - a Fővárosi Önkormányzathoz telepítette. Ennek ellenére lehetőségeihez mérten a kerületi önkormányzat is igyekszik mindent megtenni annak érdekében, hogy a hajléktalanok ne a közterületen, emberhez méltatlan körülmények között vegetáljanak, hanem vegyék igénybe a számukra fenntartott ellátó intézményeket. Az érintettek többsége azonban hallani sem akar arról, hogy hajléktalan szállóra, nappali vagy éjszakai melegedőbe menjen. Ellenkezésük számos okra vezethető vissza.

A hajléktalan ellátó intézmények többsége lepusztult állapotban van. Falaik között gyakori a lopás, az agresszív megnyilvánulások, a különféle, gyakran mentális  betegségekre visszavezethető kellemetlenségek, szagok, miegymás előfordulása. Kevés az olyan intézmény, ahová házaspárokat, vagy élettársakat is befogadnak, még kevesebb az olyan hely, ahová háziállatát is magával vihetné a hajléktalan. Mindebből az következne, hogy a hajléktalansággal szemben az azt előidéző okok visszaszorításával, további, a felsorolt problémák megoldását jelentő intézmények, szállók építésével lehetne a legeredményesebben fellépni. A szociális problémát a szociális rendszeren belül, annak eszközeivel és módszereivel kellene orvosolni.

A Nemzeti Együttműködés Rendszere nem ezt a megoldást választotta.

Mint ismeretes,  Nagy Sándor nem sokat bíbelődött a gordiuszi csomó kibogozásával: kardjával egyszerűen ketté nyisszantotta a gubancot. A PÁRT a hajléktalan kérdést a maga által alkotott Alaptörvény módosításával rendezte. A 6. cikkely második bekezdésének 3. pontja szerint, idézem: „Tilos az életvitelszerű közterületen tartózkodás.” A zseniális passzus ez év október 15-én lép hatályba.

Világos, hogy a bonyolult szociális probléma egy csapásra rendészeti kérdéssé változott, amelynek kezelése – mint minden más kriminalitás esetében – a rendészeti szervek feladata lesz. Képesek lesznek-e ezek a szervezetek megfelelni a velük szemben támasztott elvárásnak? Nem lesznek képesek. Pontosan úgy, ahogy eddig tapasztalható volt a hajléktalansághoz kapcsolódó, úgynevezett járulékos jogsértések (szemetelés, közterületen történő szeszes ital fogyasztás, stb.) esetében is.

Az Alaptörvény módosításához kapcsolódó végrehajtási jogszabályok éppen most formálódnak a NER szakembereinek kezében. Már tudható, hogy a tilalom betartatásában a rendőrség mellett a közterület-felügyelőknek, a halászati és a mezőőröknek lesznek feladataik. Újabban az is ismeretessé vált, hogy a hajléktalan személlyel szemben csak három, eredménytelen figyelmeztetést követően lesz helye szankciónak, ami közhasznú munka, vagy elzárás lehet. Adja magát a kérdés: van-e olyan informatikai rendszer, amely valamennyi intézkedésre kötelezett rendvédelmi szervezet szolgálatot teljesítő tagjának a napi munkavégzés során a rendelkezésére áll, és amelyből az intézkedő megtudhatná, hogy az előtte álló személyt figyelmeztette-e már valaki a közterület életvitelszerű használatának azonnali megszakítására? Természetesen nincs ilyen rendszer. Az országos szabálysértési nyilvántartásból  a rendőrök tudnak ugyan adatot lekérni intézkedéseik során, de a közterület-felügyelők, a mező és halőrök nem. Az sem tudható továbbá, hogy egy közterület-felügyelő speciális felszerelés nélkül mit tegyen egy általa háromszor figyelmeztetett, láthatóan beteg, esetleg bevizelt, valamilyen tudatmódosító szer hatása alatt álló emberrel. Hívja a rendőrséget? És a rendőrség hová vigye majd azt a napi ötven, száz, háromszáz hajléktalant, akiket vagy maga, vagy valamelyik közterület-felügyelet háromszor figyelmeztetett? Nyilván csak olyan célállomás jöhet szóba, amely aztán biztosítani képes, hogy a beszállított eleget tegyen a közhasznú munkavégzésre, vagy a várható elzárásra vonatkozó kötelezettségének.

Vannak-e ilyen helyek jelenleg Magyarországon? Nincsenek.

Mindent egybevetve tehát a rendvédelmi szerveknek a hajléktalanság kezelése tekintetében a  Koldus és királyfiból ismert pálcás gyerek szerepe jut majd. Ha hajléktalan italozik az Ön erkélye alatt, vagy esetleg bántják a szemét a kapu alatt fekvő ember rongyai, kisebesedett végtagjai, ne a Nemzeti Együttműködés Rendszerét hibáztassa, hanem a rendőrséget, amely nem képes eleget tenni a kiváló törvényekben meghatározott kötelezettségeinek.

Végezetül még valami.

Meglepne, ha az illetékesek kifelejtenék a hajléktalanság felszámolására hivatott új jogszabályok közül azokat, amelyek a migránsokat támogató szervezetek kriminalizálásának mintájára büntethetővé teszik a hajléktalanok támogatását. Hiszen a nyomorultak egy  része éppen azért nem hajlandó elhagyni megszokott helyét, mert rendszeresen pénzt, ételt, ruhaneműt, olykor egy-egy jó szót kap a környéken élőktől. Akik annak látják, aki: elesett, beteg, nélkülöző, részvétre, szánalomra, segítségre szoruló embernek. Ellentétben a Nemzeti Együttműködés Rendszerének magukat a keresztény-konzervatív értékek oltalmazóinak  mondó működtetőivel. Ők ugyanis újabban mindenkit bűnösnek tekintenek, aki nem haszonélvezője, hanem áldozata a rendszerüknek.

                                                                                                                                                                         Fábián L. Gyula